Szóval.. az én történetem nem indult a legfényesebben. Borsodban születtem a hideg hóban, hét testvéremmel együtt. Egy betongyűrű volt az első otthonunk.. nem hangzik túl kényelmesnek, ugye? De legalább volt hol összebújni a testvéreimmel és az anyukámmal.

Néhány nap elteltével egy új, furcsa helyre kerültem, ahol rengeteg más kutya volt. Kicsit ijesztő volt, de végre nem fáztunk annyira, és minden nap kaptunk enni. Nem volt könnyű, de visszagondolva ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem, mert innen indult az út, ami végül hazavezetett.

Egy ideig ott éltem a testvéreimmel, jókat játszottunk, de mégis éreztem, hogy valami hiányzik. Aztán egy nap megláttam őket. A testvéreim rögtön odarohantak hozzájuk, én viszont csak messziről figyeltem. Akkor még nem voltam az a tolakodós típus. És képzeld, ők mégis engem vettek észre. Naivan azt hitték, a balgák, hogy én vagyok a „csendes és nyugodt” a csapatban. Nem baj, később rájöttek… A következő, amire emlékszem, hogy egy autóban ültem, az új anyukám ölében, és először éreztem, hogy hazafelé tartok.

Megérkeztünk egy meleg, otthonos helyre, ahol minden annyira új volt és jó illatú. Minden sarkot meg kellett szaglásznom, és annyira izgatott lettem, hogy… hát, bepisiltem. Innen persze már nem volt megállás, szóval mit szépítsünk, be is kakiltam. Láttam, hogy ennek az új családom nem annyira örült, úgyhogy picit elszégyelltem magam… és ezért újra bepisiltem, majd még egyszer bekakiltam. Mindezt 10 perc leforgása alatt. Szóval igen, nem volt épp tökéletes a bemutatkozásom, de a nyomokat gyorsan eltüntették. Bár azt máig nem tudom, mire kellhet nekik a kakim, mert azóta is gyűjtik.

Most meg itt vagyok, már megtanultam, hogy a piszkos dolgokat nem a lakásban intézzük. Ráadásul két passzív jövedelmem van, és mostmár egy saját vállalkozásom is.. nem rossz karrier egy betongyűrűből, igaz?

Gyerekkoromban volt egy rottweilerünk, akihez a szüleim sosem engedtek ki egyedül. Szóval én úgy nőttem fel, hogy azt hittem, hogy a kutyánk egy gyerekzabáló szörnyeteg. Utólag visszagondolva rájöttem, hogy a légynek sem ártott, konkrétan ha ráléptél a lábára még ő kért bocsánatot. Utána sokáig nem volt kutyánk, így gyerekként nem is tanultam meg milyen az, amikor tényleg kötődsz egy állathoz.

Később jött Dobby, az első igazi családi kutyánk. Igen Dobby, mint a házimanó. Klasszik sztori: „nem kell kutya, nem lesz kutya, én biztos nem fogom etetni, te fogsz róla gondoskodni” stb. Most meg anyámék vele facetime-olnak, ha elutaznak. Egyébként tényleg Dobby a világ legjobb kutyája, soha semmi rosszat nem csinál. Ő mutatta meg, hogy milyen az, amikor a kutya családtaggá válik.

Amikor elköltöztem otthonról, Dobbyt természetesen nem vittem magammal. Egyrészt nem akartam elszakítani a családtól, másrészt egy kis lakásban valószínűleg nem is érezte volna jól magát. De nagyon hiányzott egy kutya az életemből. Úgyhogy lassan, de biztosan újraindult a kutyaprojekt, csak most nem a szüleimet, hanem Rolandot (a páromat) kellett meggyőzni. Szerencsére ő is kutyás, úgyhogy egy kis taktikai érvelés után belement.

Így kerültünk a menhelyre, ahol a sok ugráló kölyök között ott ült egy kis félénk jószág a sarokban. Nem rohant oda, nem ugrált, csak nézett. Egy pillanat alatt tudtuk, hogy ő lesz az. Gondoltuk, biztos nyugis típus, vele könnyű lesz. Hát.. nem egészen.

Az első főbb emlékünk, hogy hazaértünk a menhelyről, nagyon boldogan, Félix mindent megszaglászott, majd bepisilt. Amíg azt takarítottam, bekakilt, és amikor a kakit takarítottam… igen, akkor újra bepisilt. Kitalálod, hogy mi volt ezután? Hát másodjára is bekakilt. Roland ott állt, nézett rám, aztán becsukta a szemét, és láttam rajta, hogy épp lepereg előtte az élete. De nem adta fel, és nem mondom, hogy könnyű volt, de egy percét sem bánjuk.

Most pedig itt vagyunk, Félix már szobatiszta, és valahogy közben a teljes uralmat is átvette. Nem tudom hogy csinálta, de én boldogan asszisztálok neki.

Mindig is arra vágytam, hogy legyen egy saját vállalkozásom, de soha nem volt hozzá bátorságom, és őszintén, a tökéletes ötlet is hiányzott. Nem akartam csak „valamivel pénzt keresni”. Olyat akartam alkotni, amivel igazán tudok azonosulni, ami tényleg én vagyok, és ami nem csak engem, de másokat is örömmel tölt el.

Aztán megérkezett Félix, és hirtelen minden egyértelművé vált. Valahogy az első perctől tudtam, hogy mi összetartozunk, mintha ez így lett volna megírva. Félix töltötte ki a gondolataim nagy részét, és az, hogy mennyire különleges az, ami ki tud alakulni az emberek és a kutyák kötött. Egy szavak nélküli kötelék.

Persze, a legszebb kötelékek nem láthatóak… de miért ne tehetnénk azzá? Nem lehetünk mindig együtt, de lehet nálunk valami, ami mindig emlékeztet a másikra. De mi az, ami mindig nálunk van? Telefon? Nem jó… Pénztárca? Kulcs? Kulcstartó? Béna. Pörögtek a gondolatok, és egyszercsak bevillant, egy közös szett, nyakörv és karkötő. Apróság, de fizikailag is összeköt és akár mindig rajtam lehet.

Rengeteg ötletelés, kutatás, és hajnalig tartó weboldal-bütykölés után megszületett a Wilix. Egy márka, ami nem (csak) a kiegészítőkről szól, hanem az összetartozásról. Ja, és a név? A kettőnk nevét szerettem volna valahogy összehozni, de a Férág nem volt az igazi.  Így lett Vilix, aztán Wilix, mert így jobban néz ki.